Ez az érzés visszatérő vándor. Szétfacsar a félelem amikor felpattan és menekülne. Átfut rajtam az ideg - mi lesz most? Miért rohansz? Mit mondtam? Vagy nem mondtam? Most komolyan el akarsz hagyni? Legalább mondd meg miért!
     Nem is fogom fel igazán. Csak akkor amikor a cipőcskéjét húzza és a kabátjáért matat a vállfán a földre hajítva az enyémet. Mert a vállfa az közös. Felocsúdok. Tényleg komolyan menne. Hisztérikusan nyúlok a pulcsimért. Semmit nem érzek a testemmel. Se hideget, se fájdalmat. Elé állok mintha erős lennék. Makacsságommal zsarolnám a szemét ha belenézne az enyémbe, de csak a fülét fájdíthatom a kérdésekkel amikre következetsen nem válaszol. Kér. Engedjem el.
     Ölelem és csókolnám is, de nem figyel rám. Látom, hogy pörög a fejében a "hova megyek, igen elmegyek, hideg lesz kinnt, mit mondjak most, minden mindegy" kör újra és újra. Én közben kepesztek, hogy a lába mellett elhúzhassam a cipőmet a lábfejemmel. Ha kicselez és elrohan mezítlábazva nem siethetek utána. Észrevette... Próbál agymosni, de nincs abban a helyzetben, hogy érveljen. Én is csak kérdezek. Most ő csókolna - búcsút - de nem hagyom. Zsarolom. Fáj ezt tennem. Nem engedhetem el ilyen időben, ilyen későn, ilyen indokkal az utolsó pillanatban.
     Megnyugszik. Bújik és én is. Fogalma sincs mennyire boldog vagyok. Tüntetőleg leveszi a cipőjét, az ágyra csücsül, én pedig kérem, hogy gyújtson rá, az majd elsimítja az aggodalmát. Én addig átmegyek a szomszéd szobába szólni, hogy vacsoraidő.

A szerelem első jele, hogy az ember azt hiszi, hogy még nem szerelmes.